Első rész

Első rész

Justin

Minden még fiatal koromban kezdődött. Abban az időben, mikor a gondjaim hulláma összecsapott a fejem felett. Akkoriban azt hittem, hogy az a legjobb mindenkinek, ha követem az álmaim. Tisztában voltam vele, ezzel komoly sebeket hagyok magam mögött, mégis elindultam a rögös kitaposatlan úton, reménykedve benne, egyszer minden a helyére kerül.

A hegek, amik az éveim alatt felgyülemlettek csak egyetlen időre emlékeztetett, mikor őt tartottam a karjaimban. Amikor tökéletesnek gondoltam az elmúlott nyarat. Most pedig arra vártam, hogy újra megpillantsam a hosszú évek elteltével. Látnom kellett még egyszer, éreznem az illatát, hallanom, ahogy a nevem suttogja.

A fának dőlve gondolkoztam el, hogyan is jutottam végül haza, de nem tudtam rájönni. Az ígéretek, amiket az edzőim mondtak halványodni kezdett a fejemben, ahogyan az elmúlott fájdalom is.

Az egészben az volt a legnagyobb vicc, hogy senki nem tudta, hogy haza térek. Még én sem. A legnagyobb összeget kimondó csapathoz adtak el. Annak akikhez nem akartam leszerződni, mégis a városkámban találtam magam, olyan hirtelen, mint elmentem.

Az ismerős arcok elmentek mellettem, még sem ismertek fel. Megváltoztam, ahogy mindenki más is, egy személyt leszámítva.

A lány kilépet a kis üzlet ajtaján, megtámasztva a lábával az ajtót, miközben letette a csomagokat, amit a kezében fogott és összekötötte egy lófarokba a gyönyörű, hosszú barna haját.

Lelki szemeim előtt láttam a kék szemeit, amivel oly mód látott a bőröm alá, mint még senki sem.

Készültem ellökni magam a fától, hogy átrohanva az úttesten a karjaimba fogjam, mikor egy aprócska gyerek indult el a nyitott ajtó felé. A kisfiú fagyival a kezében nézet fel a lányra, aki csak lemosolygott rá, majd felvéve a csomagokat a közelben álló autó felé intett.

Nem tudtam ki a kisgyerek, de lemertem volna fogadni, hogy valamelyik testvérének a kicsikéje, amilyen jó viszonyban voltak.

A messziségből a lány nevét kiabálta egy mély hang, és vele egy időben kaptam a férfi felé a fejem.

– Apa! – sikította a kisgyerek, majd rohanásnak indult.

– Junior – szólt utána a lány, de a kicsi már kitárta a kezeit, egyenesen a magas férfi karjaiba vetve magát.

A fájdalom végig süvített a testemen, miközben a férfi a nyakába kapta a kicsit és elindult a nő felé, akit senki nem pótolhatott az életemben. Az üresség, ami miatta tátongott a mellkasomban, fekete lyukként növekedett, miközben a férfi megcsókolta a lányt, lehajolva hozzá.

Nem tudom pontosan miben is reménykedtem a nap folyamán, mikor elhatároztam köszönök neki. Milyen ostoba gondolat volt az az agyam legmélyén, hogy ő is ugyan úgy hiányol, ahogy én őt.

A kapucnimat jobban a fejemre húztam, ahogy elfordulva tőlük útnak indultam, folytatva az edzésem.

Kimondhatatlanul hiányzott, de elkellet engednem. Boldognak tűnt a férfival és a kisfiúval, aki túl idősnek nézet ki, hogy a sajátja legyen. Talán a férfié lehetett, akit megölelt vagy… nem tudtam mire gondoljak. Minden összekuszálódott egy szempillantás alatt.

A métereket magam mögött hagytam, nem foglalkozva a duda szóval, mikor átvágtam az úton, fel sem nézve.

Kikellet adnom magamból a csalódást erre pedig a futás volt a legmegfelelőbb. Az edzés és a következő meccsen elmélkedés, ami rám várt, ahol bejelentik, hogy én lettem az új ember.

Átvágva a folyó feletti hídon az emlékek csak tolódtak elém. A múltam két napja csak zaklatott, mint egy megrögzött rajongó, akit nem tudtam levakarni magamról. Azzal, hogy visszatértem, csak magamat emésztettem senki mást. Saját lelkemnek okoztam akkora gyötrelmet, amitől nem tudtam koncentrálni. A fejem jobban megtelt a gondokkal, mint valaha és nem láttam a fényt a végén.

Nem figyelve merre is megyek rohantam, mintha csak üldöztek volna a pokol kutyái, akik a megmaradt lelkem töredékét akarnák elragadni tőlem.

Kellett találnom egy biztos pontot a kuszaságba, amibe kapaszkodhatok. Ami add akkora löketet, hogy a földön járjak és ne a régmúltban.

Az órám csipogni kezdett a karomon, ami csak egyet jelentett. Hamarosan kezdetét vette az edzés és találkoztam a csapatommal.

A város rögbi pályája felé vettem az irányt, nem törődve vele, hogy semmi edzésre megfelelő ruha nincs rajtam.

Már nem érdekelt az ég világon semmi. A lány látványától keletkezett örömöm a semmibe foszlott. Esélyt nem éreztem, hogy újra az enyém legyen, ő már másnak okozott örömöt a folyamatos nyekergésével, amitől falnak tudtam volna rohanni. A folytonos nagy szájával, mikor visszabeszélt nekem, és késztetést éreztem rá elhallgattassam, miközben olyan vadul csókolom, mint senki mást.

A kilométerekkel távolabbi pályára érve ziháltam és kapkodtam a levegőt, fel sem fogva, miként jutottam ki a füves részre.

Ordítani akartam. Törni-zúzni, kiadva minden mérget, ami a testemben kavargott.

A tekintettem a kihelyezett szivacsos bábukra vetődött és sprintelni kezdtem a nehéz tárgyak felé, mintha csak egy embert kellene ártalmatlanítanom, megragadtam a puha tárgyat, a torkomon a kiáltás kiszakadt, ahogy tolni kezdtem, magam elé képzelve a fekete hajú férfit, miközben az én csajom csókolja.

Ugrálva álltam meg a méterek elteltével, de a dühöm nem csappant bennem. Ismét a bábulak vetve magam kezdtem püfölni, minden haragom az ütésekbe adva.

– Miért nem az edzőteremben csinálod ezt? Tönkre teszed a bábut.

A hang felé pördültem, összeszorítva a kezeim.

A tekintetem elkaptam az idősödő férfiról, aki felém közeledett.

Kellemetlenül éreztem magam, pedig nem kellett volna. Ugyan olyan jogom volt a pályán lenni és azt csinálni amit akarok, mint bárki másnak.

– Bocs – motyogtam, még sem emeltem fel a felem.

Sosem szerettem, ha ezt az énem látja meg valaki, pedig nem egyszer előfordult a kirohanásaim következtében.

– Te leszel az új fogadó. Igaz?

– Igen. Elnézést a bábu miatt.

– Semmi baj, csak ne forduljon elő még egyszer – felelte elhaladva mellettem. – Nem sokára a fiúk is kiérnek.

– Rendben – válaszoltam, de még magam sem tudtam mire is pontosan.

Az öltöző felé nézve figyeltem a befelé haladókat. A csapattársaim, akiket egyáltalán nem is ismertem, pedig kellett volna.

A semmiből feltűnt egy aprócska alak, aki egy labdával szaladt a pálya irányába, miközben hátrafelé tekintett.

– Nicolas bácsi – kiabálta a vékony hangján, majd mögötte a lány futásnak indult, hogy elkapja a kicsit.

Ledermedve meredtem a két felém közeledőkre, akik rám sem néztek.

– Itt jön az én egyetlen kis játékosom – nevetett fel az idős. – Junior – mondta ki a nevét, olyan hanglejtéssel, mintha csak az övé lenne.

– Bocsánat Nicolas, de már nem lehet vele bírni.

– Semmi baj kislányom. Dobod azt a labdát vagy tovább szorongatod? – hajolt le az idős mellettem.

Pislogás nélkül néztem a lányt, imádkozva emelje rám a tekintetét. Vegyen észre, ahogy én is kiszúrom a tömegből. Lásson meg és ugorjon a nyakamba magához szorítva, mint annak idején, de ő nem tette meg. Megfordulva integetett a férfinak, aki a nevét kiáltotta, majd tett felé néhány lépést és megállt, akárcsak valami az eszébe jutott volna.

– Vigyázol kicsit – nézet hátra a válla felett – a törpére? Kicsit ele… – hallgatott el, miközben a kékséget az enyémbe fúródtak. A szemei kétszer akkorára kerekedtek, mint kellett volna, nem is foglalkozva tovább a labdát dobálózókkal.

– Anya – szólalt meg a kicsi, ahogy a labda a lány lábához esett. – Nem is kaptad el. Ügyetlen vagy.

– Justin – tátogta a nevem. A mellkasa meg sem mozdult, mintha csak elfelejtett volna levegőt venni, ahogy én is.

A szívem a torkomban dobogott, olyan ütemben, hogy a felrobbanással fenyegetett. Nem tudtam pontosan, hogy mitől is. Attól, ahogy ijedten nézet a szemembe, vagy attól, hogy a kicsi anyának szólította. Az övé volt a törpe, vagy talán így lett nevelve, nem tudtam, de kiakartam deríteni. Tudnom kellett a választ.

– Becky – biccentettem felé, ahogy megtaláltam a hangom.

A kicsi felém kapta a fejét, végig nézve a zilált külsőmön, majd elmosolyodott.

– Anya nem ez a bácsi a képekről?

– Junior indulás! – utasította a lány a fiút, megragadva a karját.

– Csak most jöttünk. Apa azt ígérte játszik velem.

– Indulj a kocsihoz.

– De anya…

– Most Junior!

– Minden rendben kislányom? – tett feléjük néhány lépést az idős.

– Igen Nicolas – felelte a lány, de nem is nézet felénk. – Rengeteg még a dolgunk.

Megragadva a kicsit, lefelé húzta a pályáról, akinek esze ágában sem volt elhagyni a területet.

Kerestem az erőt magamban, hogy utánuk induljak, és futásnak eredtem, ahogy eltűntek az öltöző mellett.

Az autónál kaptam el őket, ahogy a kicsit ültette be a hátsó ülésre helyezett gyerekülésbe.

– Becky – szólítottam meg, lelassítva a lépteim. – Becky.

A lány felém perdült a szemei elhomályosodtak a könnyektől, és minden áron a karomba akartam fogni. Megvigasztalni, kideríteni mi is a baj, miért lett szomorú, de valahol mélyen tudtam a választ. Én voltam a hibás ez miatt. Miattam küzdött a sírással.

– Mit akarsz Justin?

– Beszélgetni – tettem még egy lépést felé.

– Ezzel elkéstél röpke… mennyit is? Hat évet? – mondta, daccal a hangjában.

– Ne csináld ezt. Kérlek.

– Nem érek rá Justin. A beszélgetéssel nagyon rég elkéstél.

– Anya, kapok fagyit?

– Igen, kicsim – szólt a kocsiba.

– A tied? – tettem fel a kérdést, remélve nem lesz a válasza, de nem így lett.

– Igen. Az én fiam.

A szívem fájdalmasan dobogott tovább, elfojtva a torkom, amin egy pillanatig nem is jött ki hang. Megköszörülve a torkom, kerestem a hangszálaimban az erőt, de az elhagyott. Felmondta a szolgálatot és csak suttogásra voltam képes, mikor újból megszólaltam.

– Nagyon aranyos.

– Anya – dalolta a becézést a kicsi, miközben megpróbált kiszállni a kocsiból. – Kicsit maradhatok apánál? Légyszi. Jó leszek.

– Nem, Junior.

– Kérlek. Ígérem szót fogadok neki.

– Ülj vissza – parancsolt a kicsire. – Este nála alszol. Megbeszéltük.

Nem foglalkozva a lánnyal a kocsihoz sétáltam, leguggolva a kicsihez és melegen rámosolyogtam.

– Fogadj szót anyának.

– Én szót fogadok, de ő egy kész sárkány néha – dobta a hátát a z ülésbe. – Sosem engedsz apával lenni – sikította szinte teljes tüdőkapacitásából. – Megígérted, hogy ma vele lehetek.

– Ne kezd Junior. Ne játssz a türelmemmel.

– Engedd egy kicsit – pillantottam fel a lányra. – Vigyázunk rá.

– Becky?

Egyszerre kaptuk a fejünk a dühös hang felé, és a férfi arca sem árulkodott másról, mint a haragról, ahogy minket figyelt.

– Apa – ugrott ki a kocsiból a törpe, engem szinte fellökve. – Játszol velem?

– Persze Manó – vigyorodott el a férfi és éreztem, ahogy a féltékenység felcsap bennem, mikor felvette a karjaiba. – Gyere, anya is jön. Igaz Becky?

– Persze. Mennyetek csak.

A férfi még egy pillanatig meredt rám, majd a törpével a kezében elindult visszafelé a pálya irányába.

– Maradj tőlünk távol Justin – sziszegte a lány, becsapva a kocsi ajtaját. – Nem hiányzik a cirkusz, még miattad is.

– Mi van köztetek? – egyenesedtem fel. – Nem valami hű, de Happy, ahogy elnézem.

– Ne szólj bele az életünkbe. Semmit sem tudsz.

– Akkor mondd el.

– Hogyne. Hülyének nézel? – kérdezte, összefonva a karját védekező képen. – Mennem kell.

– Becky – ragadtam meg a könyökét, mikor ellépet mellettem. – Mennyi idős a kicsi?

– Négy és fél éves – felelte halkan. – Ricky nagyszerű apa, ha nem is tűnik annak. Szereti.

Ráncolni kezdtem a homlokom, de sehogy nem értettem, miért is tette hozzá az utolsó mondatokat. Kivel akarta elhitetni. Magával vagy velem, de nem is számított. Ismertem a lányt, tudtam melyik hangulata mit jelet, mi az a mozdulat, amivel elárulja magát, és tisztán kivehető volt, hogy nem boldog. A megszokás beszélt belőle, az amit én is mutattam mások felé.

A kezét kihúzta az ujjaim közöl, majd hosszú léptekkel indult a fia és az apja után.

A gondolatok csak kavarogtak bennem.

Négy és fél éves, szóval azután fogant, ahogy elhagytam. Nem sokáig bánkódott miattam, amitől csak még több darabra hullott szét a zakatoló szívem. Évekig sóvárogtam a nő után, aki ez idő alatt családot alapított és élte az életét.

A pályára visszatérve kész voltam, minden erőm az edzésbe beleadni. Azokat az érzelmeket, amiket kikellet volna zárnom magamból, eltemetni mélyen, még sem ment, ahogy a lelátón ücsörgő lányra lestem minden szabad pillanatomban.

A törpe a füves rész szélén dobálta a labdát az egyik edzővel, majd minket utánozva próbálta elsajátítani a fogásokat.

Néha megállva néztem a kicsit, aki manó alkatával minden erejét beleadta, hogy földre kényszerítse az edzőt és ettől elmosolyodtam. Annyira hasonlított az anyára, ami addig fel sem tűnt.

A kék szemei ugyan úgy csillogtak, mint Becky-nek. A barnás haja úgy lett levágva, mint a divatos nagyoknak, és egyszerűen elvarázsolta a tekinteteket, aki csak rá nézet.

A felismerés belém hasított, hogy az enyém is lehetne, ha nem hagytam volna el a lányt. Ha lett volna annyi gerinc bennem, hogy magammal viszem és nem hagyom a városba, de nem tudtam volna megadni neki akkor azt az életet, amire szüksége volt.